A tanító

A tanítói szolgálat egy meglehetősen félreértett terület a kereszténységben – különösen a szabadegyházakban van rengeteg félreértés a tanítói szolgálat körül.

A tanítók eredeti feladata igei igazságok átadása, igei összefüggések feltárása, és a testvérek ige által történő tökéletesítése, Isten ismeretében való építése.

Muszáj kiemelni: a hangsúly az IGEI ALAPOKON van!

Ki lehet tanító? Ki a tanító?

A teológus? A lelkipásztor? A lelkész? A tiszteletes? A tisztelendő atya?

A válasz a leghatározottabban: nem.

Isten az ő elhívását nem földi intézményekben megszerzett képesítéshez köti, és senkit sem valamelyik emberi oktatási rendszerben szerzett képesítése alapján állít szolgálatba.
Isten nem tart fenn emberi intézményrendszereket. Nincs rá szüksége.
Az említett kifejezések, hogy ’teológus’, ’lelkész’, ’lelkipásztor’, ’tiszteletes’ vagy ’tisztelendő atya’ egyszer sem fordulnak elő a szentírásban. Sőt, az ilyen és ezekhez hasonló megkülönböztető titulusok használatától óva int minket az Írás! Olvassuk el az alábbi igehelyet:

“Ti pedig ne hívassátok magatokat Tanítónak, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.
Atyának se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.
Mesternek se hívassátok magatokat, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus.
Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.
Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.
De jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.”
Máté apostol evangéliuma, 23. fejezet 8-13. versek

Akkor miért kötjük hát ezt a szolgálatot földi (emberi) intézményekben megszerzett végzettséghez, és miért nem tesszük ezt ugyanilyen határozottan mondjuk a prófétai vagy az evangélista szolgálattal is?

Valószínűleg azért, mert az a képzavar él bennünk, hogy aki ’tanít’ annak rendelkeznie kell valamilyen ismeretanyaggal, vagy tudással, amiből merítve oktathatja a többieket, és ezt a felhalmozott tudásanyagot iskolarendszerhez, államilag szabályozott vizsgarendszerhez kötjük. Ez azonban semmi másból nem táplálkozik, csak a mi földi társadalomban kialakult szokásrendszerünkből – ám ez nem az Isten szerint való rendszer!

Isten, az Ő eklézsiájának létét nem az állam „elismeréséhez” köti. Isten az Ő szolgáinak munkáját nem földi hatóságok, vagy oktatási intézmények „jóváhagyásától” teszi függővé – akkor sem, ha ezeket az oktatási intézményeket történetesen úgynevezett „egyházak” (értsd: államilag elismert és bejegyzett felekezetek) tartják fenn és működtetik.

Istennél a dolgok nem úgy működnek, ahogy az embereknél.

Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá.

Hogy használ-e ehhez Isten ilyen földi iskolarendszereket? Kétségtelenül igen. Hiszen írni és olvasni is ilyen iskolákban tanulunk.

Azonban ezek az említett teológiai iskolák minden esetben valamilyen egyház (felekezet, nemzetközi misszió, neves bibliaiskola stb.) által működtetett intézmények, következésképpen az ott tanítottak mindenben megfelelnek az adott felekezet kidolgozott és tételesen meghatározott dogmáinak. A tanított teológia is ezen hittételek, hitelvek mentén helyezkedik el – így kell legyen, mert különben igen komoly belső ellentmondások és problémák lépnének fel a rendszerben.

Ez az egyik oka annak, hogy például a különféle felekezetek teológusai nem „taníthatnak” egymás istentiszteletein – hogy miért nem? Azért, mert a más-más felekezetek bizonyos dolgokról történetesen szögesen ellentétes módon vélekednek. Aki elvégez egy ilyen iskolát, az egy felekezet teológiájának (értsd: dogmáinak) lesz tudora, és tagadhatatlan tény, hogy bibliai ismeretek birtokába is jut, ám gyakran kell szembesülnie a ténnyel, hogy a tanult „igazságok” ellentmondásban állnak a biblia kijelentéseivel, ráadásul egy olyan látásmód alakul ki a teológusokban, ami az ismeretet (tudást) állítja a középpontba Isten Szent Szellemének semmihez sem hasonlítható kijelentése és vezetése helyett. A tanulóévek rengeteg teológusban kioltották a Szent Szellem munkáját, és helyébe emberi látásmódot, az emberi tudás bálványozását ültették.

„Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse.”
Pál apostol első levele a korinthusiakhoz, 1. fejezet, 27-28. versek

Ne felejtsük el: az ismeret önmagában nem üdvözít, és holt a Szent Szellem megelevenítő személyes kijelentése nélkül!

Akkor hogyan működik a valódi, igei alapokon nyugvó tanítói szolgálat?

Mindenekelőtt minden Isten által elhívott tanítónak meg kell tanulnia valamit:

„Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek jelentetted meg. Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”
Máté apostol evangéliuma 11. fejezet 25-30. versek

A tanítói szolgálat pontosan úgy működik, mint a többi: Isten, az Atya, az Ő Szent Szellemén keresztül kijelentést ad a szolgáló szívébe arról, hogy őt elhívta erre a szolgálatra, majd ezt további két, vagy három embernek is kijelenti, hogy több tanúbizonyságon álljon az elhívás.

A tanító rengeteget olvassa a bibliát. A tanító a bibliában nem egy vastag könyvet lát, amihez útmutatót keres egy teológiai szabványtár megismerése révén, hanem számára az Ő Mennyei Atyjának édes és semmihez sem hasonlítható szavait, amelyből élő víznek folyamai ömlenek, de nem mert érzelmileg megérintik az olvasottak, hanem mert a Szent Szellem halk hangja adja hozzá az Igazság kijelentésének igéit, pontosan ugyanúgy, ahogyan mindig is vezette Isten az Ő szolgáit.

Az Istentől való tanító, ha fedd is, soha nem ural le, soha nem dorgál, nem kioktat, nem leereszkedő, hanem buzdít, felemel, bátorít, tanácsol.

A tanítói szolgálatra való hivatkozás a mai időkben a leginkább felfedezhető az önjelölt szolgálók körében. Mondhatni, hogy ma már szinte bárkit láthatunk tanítóként fellépni gyülekezetekben, közösségekben. Ennek több oka is van, és az egyik ok egy szimplán világi jelenségben keresendő: az emberek átlagos iskolai végzettsége, képzettsége sokat emelkedett a társadalomban, és önmagában emiatt a tény miatt többen érzik magukat feljogosítva arra, hogy tanítóként lépjenek fel, illetve önmagukat úgy pozícionálják, hogy mintegy fentről tekintenek le a gyülekezet tagjaira, velük szemben leereszkedőek. Ez ugyan előnyös képet fest róluk a maguk által megalkotott gyülekezeti felépítésben, ám Istennek semmilyen akarata nem mutatkozik meg benne.

Csodálatos dolog az, amikor az Atya a közösségből kiválasztott, elhívott gyermekét felkeni a szolgálatra, nap nap után tanítja, vezeti, feltárja előtte a Szentírás mélységeit, kijelentésének összefüggéseit – ám mindebben az a legcsodálatosabb, hogy ezt egy személyes, közvetlen és mindennapi kapcsolat útján teszi.

Elterjedt, hogy sokan próbálnak tanítóknak látszani a megtanult ismeretanyag átadásával. Sokan próbálkoznak azzal, hogy ismert prédikátorok (tanítók) interneten is hozzáférhető igehirdetéseiből merítve tanítanak közösségekben.
Ezeknek is megvan a maga haszna, semmiképpen nem mondhatjuk, hogy nincs bennük áldás – hiszen mégiscsak az írott igéről beszélnek. Ám nem illeszkedik teljesen az adott közösségben fellelhető igényekhez, személyes életekhez, lelkiállapotokhoz, az ott lévő testvérek szellemi állapotához. Ezt csak Isten ismeri, ezért csak Ő képes a közösségre szabott speciális üzenet összeállítására, csak Belőle merítve tud a tanító mindenki számára felelmelő módon szolgálni az Istentől kapott szellemi ajándékaival.

Van több dolog, ami kifejezetten feladata a tanítónak – ezekről fentebb írtam – de van néhány dolog, amelyek kifejezetten NEM képezik az Istentől elhívott egyházi tanító feladatát. Ilyen például a testvérek jellemfejlesztése, jellemhibáinak bemutatása, azok felnagyítása. Akkor különösen rossz úton jár, aki ilyen tevékenységbe kezd, ha a modern pszichológia alapelvei mentén, annak módszereit alkalmazva próbálja meg „nevelni” vagy jobb emberré formálni a testvéreket. Akkor sem helyes ez a törekvés, ha egyébként az illető a világban rendelkezik akár magasszintű pszichológiai képzettséggel. Isten áldja meg a pszichológusokat, végezzék a munkájukat legjobb tudásuk szerint! – de ez nem a gyülekezeti tanítók feladata!
Ugyanilyen hibát követnek el azok az úgynevezett tanítók, akik a szolgálatukat a világban tanult képzettségükre alapozva, vagy a világi tudományok alapján akarják végezni. A tudományok számtalan hasznos és csodálatos dologgal ajándékozták meg az emberiséget, ezek érdemeit nem szabad elvitatni, ám a tanító szolgálatának – ugyanúgy, ahogyan minden más szolgáló munkájának – Isten Szent Szellemének vezetésére és kijelentéseire, azaz szellemi alapokra, szó szerint a Szent Szellem kegyelmi ajándékaira kell épülnie, nem pedig lelki élményekre, vagy intellektuális képességekre!
Aki tanít (aki tanító) annak a tanításaiban nem a saját megszerzett ismereteiből kell merítenie, hanem Isten tudományának végtelen és utánozhatatlan tárházából, amit viszont csak magától Istentől hallhat, és csakis Istentől sajátíthat el – és nem öncélúan, hanem „a szentek tökéletesbítése céljából”. (Pál apostol levele az efézusiakhoz 4. fejezet 11-12. versek)

Az Úr Jézus Krisztus semmit sem szólt magától, hanem amit az Atyától hallott, azt mondta el:
„…Amit mondok nektek, nem magamtól mondom: az Atya, aki bennem él, ő végzi a maga munkáját rajtam keresztül.”
(János apostol evangéliuma 14. fejezet, 10. vers; EFO)
Miért gondoljuk, hogy nekünk másképpen kell cselekednünk?
Miért hisszük, hogy nekünk emberi tanításokra kell alapoznunk a szolgálatunkat, ha azt ígérte az Úr, hogy „a Szent Szellem mindenre megtanít minket”? – vagy nem hiszünk ebben?
Miért rohannak a „tanítók” emberi tudományok és világi bölcsességek után, ha magától a Teremtő Istentől, a mennyei Atyától is tanulhatnak?

Az írott igében Jakab azt mondja, hogy „ne legyetek sokan tanítók” – majd az okát is felfedi: „tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen”. (Jakab apostol levele, 3. fejezet, 1. vers)

Óriási felelősség az, ha valaki Isten élő népét akarja tökéletesíteni, igei ismeretben képezni, Isten ismeretében egyre mélyebbre vinni!
Ez nem is működhet csupán saját elhatározásból kifogástalanul. Csak akkor lesz Isten tökéletes akaratában és csak akkor lesz a szolgálón Isten kenete, ha ezt a szolgáló nem önjelölt tanítóként, és nem mások elvárása vagy biztatása miatt teszi, hanem Istennek a tanítói szolgálatra történő valódi elhívottjaként, és főleg csak akkor, ha a Szent Szellem vezetése alatt végzi a szolgálatát. Ha tanítóként is Krisztusi alázatban járva, abban megmaradva képes szolgálni.